DhammaTalks.net

Az Egész a Változásról Szól


Bhikkhu Thanisszáró

Forrás: AccessToInsight; Fordította: Nyitrai Gábor, 2008

A buddhista belátás fókuszpontja a változás – ez a tény annyira jól ismert, hogy egy ismerősen csengő szólás is kialakult belőle: „Hát nem a változásról szól az egész buddhizmus?” Az kevésbé jól ismert, hogy ennek a fókusznak van egy azt körbevevő kerete, ami bemutatja, hogy a belátás nem a változásnál kezdődik, és nem is ott ér véget. A belátás azzal a kérdéssel kezdődik, ami a változást mérlegeli az igaz boldogság utáni vágy fényében. Egy olyan boldogsággal végződik, ami túl van a változás határain. Amikor ez a keret feledésbe merül, az emberek gyakran létrehozzák a saját keretüket, a saját ízlésüknek megfelelően értelmezik a tanítást, és gyakran azt feltételezik, hogy a Buddha is ugyan azok között a keretek között értette, amit tanított. Ez itt kettő azok közül az értelmezések közül, amiket manapság gyakran tulajdonítanak a Buddhának:

„A belátás a változásba arra tanít minket, hogy magunkhoz öleljük az élményeinket anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk – arra tanít, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőlük a jelen pillanatban azzal, hogy teljes mértékben értékeljük az érzések erejét, teljes tudatában annak, hogy hamarosan el kell őket engedjük, és felölelnünk bármi más jön következőnek.”

„A belátás a változásba reményre tanít minket. Mivel a dolgok természetének a változás az egyik alkotóeleme, ezért semmi sincs eredendően rögzítve, még a személyiségünk sem. Nem számít milyen rossz a helyzet, bármi lehetséges. Azt tehetjük amit csak meg akarunk tenni, olyan világot hozhatunk létre amilyenben csak élni akarunk, és azzá válhatunk amivé csak akarunk.”

Ezek közül az értelmezések közül az első abban kínál fel bölcsességet, hogy hogyan fogyasszuk a pillanat örömeit, hogyan élvezzük ki a személyes élményeinket olyankor, amikor inkább azt kívánnánk, hogy az ne változzon; a második pedig arról, hogy hogyan hozzunk létre változást, amikor úgy akarjuk. Habár néha egymást kiegészítő belátásokként mutatják be őket, ezek az értelmezések egy gyakorlati ellentmondást hordoznak magukban. Ha az élmények ennyire múlandóak és változásra hajlamosak, vajon megérik a létrehozásukhoz szükséges erőfeszítést? Hogyan találhatnánk őszinte reményt a pozitív változás elérkezésében, ha nem pihenhetünk meg nyugodtan az eredményekben, amikor azok megjönnek? Nem lehet, hogy ez a sok munka csak a csalódást készíti elő?

Vagy ez csak egy lenne az élet elkerülhetetlen paradoxonjai közül? Sok kultúrában, az ősi népi bölcsesség erről beszél, és azt tanácsolja, hogy a változáshoz óvatos örömmel és higgadt távolságtartással közelítsünk: arra képezve magunkat, hogy ne ragaszkodjunk a cselekedeteink eredményeihez, és kérdés nélkül fogadjuk el a késztetést arra, hogy újabb múlandó élvezeteket hozzunk létre ahogy csak bírunk – mivel az egyetlen választási lehetőség a tétlenség és kétségbeesés lenne. Ezt a tanácsot is gyakran tulajdonítják a Buddhának.

Viszont a Buddha nem az a fajta ember volt, aki kérdés nélkül elfogad dolgokat. Bölcsessége annak felismerésében állt, hogy a boldogság létrehozásába fektetett erőfeszítés csak akkor éri meg a fáradtságot, ha a változás folyamatai ügyesen úgy irányíthatóak, hogy egy, a változásnak ellenálló boldogsághoz érkezzünk el. Egyébként csak élethosszig tartó rabok vagyunk egy kényszermunka táborban, arra ítélve, hogy tovább folytassuk az élvezetes élmények gyártását az éhségünk csillapítására, és mégis, annyira üresnek, semmilyen valódi lényeget nem tartalmazónak kell találnunk őket, hogy sosem elégíthetnek ki minket.

Ezeket a felismeréseket tartalmazza az a kérdés, ami a Buddha szerint a belátás kezdete:

„Mi az, amit ha megteszek, az eredménye az én hosszútávú jólétem és boldogságom lesz?”

Ez egy szívből jövő kérdés, amit a minden tudatos cselekedet mögött álló vágy mozgat: olyan szintű élvezeteket elérni, ami megéri a ráfordított erőfeszítést. Ez abból a felismerésből pattan ki, hogy az élet erőfeszítést igényel, és ha nem vigyázunk, egész élethosszokat hiábavalóan élhetünk le. Ez a kérdés, a mögötte lévő felismerésekkel és vágyakkal, adja meg a környezetet ahhoz a szemléletéhez, amivel a Buddha a változásra tekint. Ha közelebbről megvizsgáljuk, megtaláljuk benne a magokat a belátásaihoz a változás létrehozásába és fogyasztásába.

A kérdés első szavai — „Mi az, amit ha megteszek, az eredménye … ” - a létrehozással kapcsolatos témákra irányulnak, az emberi cselekedetek lehetséges eredményeire. A Felébredése előtt, a Buddha azért hagyta el az otthonát, és ment a vadonba, hogy pontosan ezt a témát vizsgálja meg: látni akarta milyen messzire mehet az emberi tett, és vajon elvezethet-e egy olyan dimenzióba, ami túl esik a változás hatáskörén. A Felébredése volt a megerősítése annak, hogy igen, vezethet – ha a megfelelő szintű jártasságra és ügyességre van fejlesztve. Ezért tanított arról, hogy négy fajta tett van, négy ügyességi szintnek megfelelően: három olyan, ami kellemes, kellemetlen és vegyes élményeket hoz létre a tér és idő ciklusain belül; és egy negyedik, ami túl vezet minden tetten, a tér és idő dimenzióit maga mögött hagyó boldogság szintjére, így megszüntetve bármilyen további boldogság létrehozásának szükségét.

Mivel mindkét tevékenység, a létrehozás és fogyasztás is teret és időt igényel, ezért egy olyan boldogság ami túllép téren és időn, saját természeténél fogva sem létre nem hozott, sem el nincs fogyasztva. Így, amikor a Buddha elérte azt a boldogságot és kilépett a létrehozás és fogyasztás köreiből, képes volt visszatekinteni és látni azt, hogy tulajdonképpen ezek a tevékenységek mennyire átható szerepet játszanak a mindennapi élményekben, és általában mennyire bebörtönzőek is ezek. Látta azt, hogy a jelent egy cselekvésként éljük meg, — valami olyasmiként ami pillanatról pillanatra jön létre, a múltbéli tetteink által adott nyersanyagból. Még az azonosságunkat is csak kialakítjuk, azt az érzést, hogy kik vagyunk. Ezzel egy időben, próbálunk minden élvezetet elfogyasztani, ami csak található abban, amit létrehoztunk –- noha miközben örömök átélésére vágyunk, gyakran nyelünk le fájdalmat. Minden pillanattal, a létrehozás és fogyasztás összefonódik: Tovább fogyasztjuk az élményeinket miközben létrehozzuk őket, és miközben fogyasztunk, újabbakat hozunk létre. Az a mód, ahogyan elfogyasztjuk ezeket az örömöket vagy fájdalmakat további örömöket vagy fájdalmakat hozhat létre, a jelenben és a jövőben, attól függően milyen jól értünk hozzá, milyen ügyesen tesszük.

A Buddha kérdésében az utóbbi három rész — „az én / hosszú távú / jólétem és boldogságom lesz” — megadja a színvonalat, amivel felmérhetjük a jártasságunk mértékét az igaz öröm és boldogság felé törekvésben. (A páli szó – szukha – úgy fordítható mint élvezet, boldogság, könnyedség, öröm.) Ezekhez a színvonalakhoz mérjük azokat az élményeket, amiket fogyasztunk: ha nem hosszútávú, akkor nem számít milyen kellemes lenne, nem igaz boldogság. Ha nem igaz boldogság, akkor semmi alapja nincs, hogy azt állítsuk róla: „enyém”.

Ez a belátás alapozza meg a Három Jellemzőt, amit a Buddha azért tanított, hogy a szenvedélytelenség érzését ébresszék a szokásos, időhöz és térhez kötött élmények iránt. Aniccsa, az első a háromból, kulcsfontosságú. Aniccsa mindenre érvényes, ami változik. Gyakran „nem-hosszantartónak” (angol: impermanent) fordítják, de tulajdonképpen a niccsa ellentéte, ami állandót vagy megbízhatót jelent. Minden ami változik állandótlan. Első ránézésre a „nem-hosszantartó” és „állandótlan” között a különbség csupán a szavak különböző képzésében tűnik fel, de lényegbevágó azzal a szereppel kapcsolatban, amit aniccsa játszik a Buddha tanításaiban. Ahogy a korai szövegek ismételten kijelentik, ha valami aniccsa, akkor a másik két jellemző magától követi: ami aniccsa az dukkha (szenvedés, feszültséggel teli), és anatta (nem-én), azaz, nem alkalmas arra, hogy azt állítsuk róla: „én” vagy „enyém”.

Ha az aniccsát úgy fordítjuk, mint nem-hosszantartó, a Három Jellemző közötti kapcsolat vitathatónak tűnhet. De ha úgy fordítjuk, mint állandótlan, és megvizsgáljuk a Három Jellemzőt a Buddha eredeti kérdésének fényében, akkor a kapcsolat tisztán látszik. Ha megbízható alapot keresel a hosszútávú boldogsághoz és nyugalomhoz, bármi a mi állandótlan nyilvánvalóan egy feszültséggel teli hely ahhoz, hogy abba vesd a bizalmad – olyan, mint lazítani próbálni egy ingatag székben, aminek a lábai bármelyik percben eltörhetnek. Ha megérted, hogy az én-érzeted valami olyasmi ami kigondolt és kialakított – vagyis, hogy te választod a létrehozását – akkor nincs rá semmilyen kényszerítő ok, hogy bármi olyan élmény köré ami állandótlan és feszültséggel teli, továbbra is „ént” vagy „enyémet” próbálj csinálni: Ennél te valami jobbat akarsz. Nem akarod ezért az élményért élni az életed.

Akkor hát mit kezdesz az állandótlan és feszültséggel teli élményekkel? Kezelhetnéd őket értéktelenként, és eldobhatnád őket, de az pocsékolás lenne. Elvégre, már úgyis keresztülmentél a sok bajlódáson, ami a létrehozásukkal járt; és ráadásul az derül ki, hogy az egyetlen mód a cél elérésére éppen az ilyen élmények a felhasználása. Tehát megtanulhatod hogyan használd őket eszközként a célhoz; a szerepet pedig, amit ennek az elérésében játszanak az határozza meg, hogy milyen fajta cselekvéssel hoztad létre őket: olyannal, ami létrehoz a cél elérését elősegítő örömet, vagy olyannal, ami nem. Azoknak, amik létrehoznak ilyet, a Buddha az „ösvény” nevet adta. Ezek közé tartoznak a nagylelkű tettek, az erényes tettek, és a mentális elmélyedés vagy koncentráció gyakorlása. Noha ezekre is érvényes a Három Jellemző, ezek a tevékenységek egy olyan örömérzetet hoznak létre, ami viszonylag stabil és biztonságos, mélyebben örömteli és éltetőbb mint a közönséges érzéki örömök létrehozása és fogyasztása. Tehát, ha a változás ciklusain belüli boldogság a célod, akkor a nagylelkűséget, erényt és mentális elmélyedést érdemes számba venned annak a boldogságnak a létrehozásához. Viszont ha inkább olyan boldogságot vennél célba ami túlmegy a változáson, akkor ugyanezek a tevékenységek még mindig segíthetnek neked, a Felébredéshez szükséges tiszta elme elősegítésével. Akárhogy is, érdemes őket mesteri szinten elsajátítani, mint képességeket. Ez az alapvető eszköztárad, amit jobb ha jól karbantartasz, hogy kéznél legyen.

Más örömökről és fájdalmakról szólva – mint amilyenek az érzéki vágyak hajszolásában játszanak szerepet, vagy amik egyszerűen abból erednek, hogy van testünk és elménk – ezek olyan tárgyakként szolgálhatnak, amiket az eszközeiddel formálsz, mint a Felébredéshez vezető felismeréshez szükséges nyersanyagok. Alaposan megvizsgálva őket a Három Jellemzőjük fényében — hogy lásd, egész pontosan hogyan állandótlanok, feszültséggel telik, és nem tekinthetők „én” vagy „enyémnek” —, egyre csökkenni fog a hajlandóságod, hogy továbbra is létrehozd és fogyaszd őket. Látod majd, hogy a függő kényszered a kialakításukra teljes mértékben abból az éhségből és tudatlanságból ered, amik a szenvedély, utálat, tévhit állapotaiban öltenek testet. Amikor ezek a felismerések szenvedélytelenséget keltenek benned, mind a kialakított élmények iránt, mind a kialakítás folyamatai iránt, akkor kezdesz el járni a negyedik fajta kamma ösvényén, ami a Haláltalanhoz vezet.

Ezen az ösvényen van két fontos fordulópont. Az első akkor jön el, amikor az ember minden, az érzéki örömökkel kapcsolatos szenvedélyt és utálatot elhagyott, és már egyedül csak a koncentráció élvezetéhez ragaszkodik. Ezen a ponton megfordulsz és a koncentráció élvezetét is megvizsgálod, ugyanazt a Három Jellemzőt figyelve rajta, amiken már korábban az érzéki örömökkel kapcsolatban is elmélkedtél. Itt az a nehézség, hogy mostanra már olyan erősen bízol a koncentrációd szilárdságában, hogy jobb szeretnéd nem keresgélni a hátrányait. Ugyanakkor, a koncentrált elme állandótlansága sokkal árnyaltabb, mint az érzéki örömöké. De ha egyszer sikerül túljutnod a vonakodásodon, és elkezded keresni azt az állandótlanságot, a nap amikor észreveszed már biztosan eljön. És akkor az elme a Haláltalan felé fordulhat.

Itt következik be a második fordulópont. Ahogy a szövegek rámutatnak, amikor az elme meglátja a Haláltalant, azt tudja úgy kezelni, mint egy elme-objektum – egy dhamma – és szenvedély érzetet, örömet hoz létre iránta. A kialakított én-érzet ami létrehozza és fogyasztja ezt a szenvedélyt és örömöt, így a teljes Felébredés útjába kerül. Ezért ezen a ponton a Három Jellemző logikájában új fordulatnak kell jönnie: Az eredeti logika — „Bármi ami állandótlan az feszültséggel teli, bármi ami feszültséggel teli az nem-én” — nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy bármi ami állandó, az lehetne (1) örömteli és (2) én. Az első lehetőség tulajdonképpen úgy is van: bármi ami állandó az örömteli; a Haláltalan valójában a végső örömteli dolog. De a második lehetőség nem egy ügyes megközelítése annak ami állandó: ha ráakaszkodsz arra ami állandó mint az éned, akkor ott ragadsz ebben a kötődésben. Ahhoz, hogy túllépj téren és időn, túl kell menned a létrehozó és fogyasztó én kialakításán; ez az ami miatt az ösvényt lezáró belátás ez: „Minden dhamma” — állandó vagy sem — „nem-én”.

Amikor ez a belátás elvégezte munkáját a Haláltalan iránti minden szenvedélyen vagy örömön való túljutásban, megtörténik a teljes Felébredés. És ezen a ponton még az ösvényről is lemondunk, és csak a Haláltalan marad, noha többé már nem úgy, mint az elme egy objektuma. Egyszerűen csak ott van, alapvetően megelőzi a tér és idő kialakítását, attól gyökeresen elválasztva. A saját boldogságodért űzött minden létrehozás és fogyasztás befejeződik, mivel egy időtlen jólétet találtál. És mert ebben a boldogságban minden elme-objektum el van hagyva, az állandó vagy állandótlan, feszültséggel vagy örömmel teli, én vagy nem-én kérdései többé már senkit nem érdekelnek.

Ez tehát a buddhista belátás környezete a változásba: egy megközelítés, ami komolyan veszi mind az emberi erőfeszítés lehetséges eredményeit, mind azt az alapvető emberi vágyat, hogy erőfeszítés ne menjen kárba, hogy a változásban megvan a lehetőség, ami elvezethet egy olyan boldogsághoz, ami túl van a változás hatáskörén. Ez a belátás azoknak a képességeknek a kifejlesztésére irányul, amik hiteles boldogság létrehozásához vezetnek. A Három Jellemzőt alkalmazza – állandótlan, feszültséggel teli, és nem-én – de nem mint elvont kijelentéseket a létezésről, hanem mint azoknak a képességeknek a mesteri szintre fejlesztésére ösztönző erőt. Ezentúl a Három Jellemző irányadó is, amit az úton való előrehaladás méréséhez használhatsz. Amikor így alkalmazzuk őket, a Három Jellemző elvezet egy boldogsághoz, ami maga mögött hagyja a Három Jellemzőt, a létrehozás és fogyasztás tevékenységeit, és a teret és időt mint egészet.

Amikor megértjük ezt a környezetet amiben a Három Jellemzőt értelmezzük, tisztán láthatjuk a változás létrehozásáról és fogyasztásáról szóló belátásokban lévő féligazságokat, amiket a köznapi életben helytelenül tulajdonítanak a Buddhának. A létrehozást illetően: Habár igaz lehet, hogy elegendő türelemmel és kitartással, jóformán bármit létre tudunk hozni, többek között elképesztő számú én-azonosságokat, a jelen pillanat nyersanyagából, viszont az a kérdés: mi az amit megéri létrehozni? Már bebörtönöztük magunkat a változtatható élvezetek és változtatható ének létrehozásával és fogyasztásával való megszállottságunkkal — és mégis ott a lehetőség a változás olyan felhasználására, ami kiszabadít ebből a börtönből és olyan boldogság szabadságát adja meg, ami túllép időn és téren. Ki akarjuk használni ezt a lehetőséget, vagy inkább azzal szeretnénk eltölteni a hátrelévő időnket, hogy buborékokat fújkálunk a börtönünk ablakain átszűrődő napfényben, és próbálunk boldogsághoz jutni a kavargó mintáikból, mielőtt kipukkannak?

Ez a kérdés a fogyasztásban való bölcsességhez kötődik: Az, hogy a legtöbbet hozzuk ki változó élményeinkből nem jelenti a felölelésüket vagy a velejük kifacsarását: Ehelyett annak a megtanulását jelenti, hogy az örömöket és fájdalmakat amiket adnak, ne úgy közelítsük meg, mint múlandó célkitűzéseket, hanem úgy, mint eszközöket a Felébredéshez. Minden pillanatban el vagyunk látva nyersanyagokkal – néhányuk vonzó, néhányuk nem az. Ahelyett, hogy szenvedélyesen magunkhoz ölelnénk vagy utálattal elhajítanánk őket, megtanulhatjuk hogyan használjuk őket azoknak a kulcsoknak a létrehozására, amik ki fogják nyitni a börtönünk ajtajait.

A tetteink eredményeihez való nem-ragaszkodás bölcsességéről pedig a következőt mondhatjuk: abban a környezetben amit a Buddha használt, ennek a tanácsnak csak akkor van értelme, ha valóban, mélyen törődünk a tetteink következményeivel, és mesteri szinten el akarjuk sajátítani az ok-okozati folyamatokat amik igazi szabadsághoz vezetnek. Más szavakkal, nem követeljük gyerekesen a tetteinktől – akár ügyesek vagy sem –, hogy mindig azonnali boldogságot eredményezzenek, hogy bármi amit a zárba dugunk majd magától kinyitja az ajtót. Ha amit tettünk ügyetlen volt és nemkívánatos eredményekhez vezetett, jobb beismerni a hibáinkat és rájönni miért voltak hibák – így megtanulhatjuk hogyan javítsuk ki őket mikor legközelebb odajutunk. Csak akkor leszünk képesek tanulni, ha lesz türelmünk a tetteink eredményeire tárgyilagosan tekinteni. Azoknak a kulcsoknak a tanulmányozásával amik nem nyitják ki az ajtókat, tanulhatjuk meg, hogyan készítsük el végül a helyes kulcsokat, amik megteszik.

Ezzel a hozzáállással kihozhatjuk a legtöbbet a változás folyamataiból, kifejlesztve azokat a képességeket amik kiengednek minket a vég nélküli létrehozás és fogyasztás börtönéből. Ezzel a szabadulással fejest ugrunk egy szabadságba ami olyannyira igaz, hogy maga mögött hagyja az eredeti kérdés témáit, ami oda vezetett minket. Nincs semmi további amit tennünk kellene; az „én” és „enyém” érzetünk el van dobva; még a „hosszútávú”, ami időre épül, is el van törölve az időtlennel. A boldogság ami marad, alapjában véve túl van az időhöz és térhez kötött boldogságfogalmaink határain. Elme-objektumoktól teljesen független, hamisítatlan és megváltoztathatatlan, határtalan és tiszta. Ahogy a szövegek mondják, túl esik még a „teljesség” és „az Összesség” határain is.

És ez az, amiről az egész buddhista gyakorlás szól.

 


Source : http://a-buddha-ujja.wikidot.com/

 

Home | Links | Contact

Copy Right Issues © DhammaTalks.net