Így hallottam. Egyszer a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavanában, Anáthapindika kolostorában tartózkodott. Késő éjjel egy dévatá ragyogó fényével egész Dzsétavanát bevilágítva közeledett a Magasztoshoz, és ahogy odaért, meghajolt előtte és megállt mellette. Ahogy megállt mellette, ezt a verset mondta a Magasztosnak:

Amikor a ház lángban áll, kimentett javaink,
Mik egyedül hasznosak,
Nem azok, miket égni ott hagyunk.

Mikor ég a világ, mikor öregszünk és meghalunk,
Javainkat odaadva kell megmentenünk,
Amiket odaadtunk, azokat mentettük meg.

Amit odaadtunk, örömteli gyümölcsöt terem,
Amit megtartottunk, tolvajok, királyok viszik,
Tűz martalékává válik vagy elveszik.

Végül elhagyjuk a testet és javainkat,
Ezt tudva az értelmes ember
Élvezi javait és azok odaadását.

Lehetőségeinkhez mérten
Élvezvén és odaadván javainkat,
Bírálattal nem illetve, mennyei világokba távozunk.